Jólesett a hideg, esős, szeles idő elmúltával az
ismerős könyvtárosokkal ismét felkerekedni, buszra szállni, és Horvátország
fővárosába, Zágrábba utazni. Böhönye
után Pintérné Kék Kriszta, az egyesületi kirándulás szervezője jólesően
nézhetett körbe: megtelt a busz, majdnem mindenki eljött, aki ígérte.
Negyvenhárman ültünk Paár Zoltán öregecske autóbuszában. Csendes beszélgetés,
elemózsiás tasakok zörgése, rövid, frissítő megálló Nagykanizsán, s mire észbe
kaptunk, már Varasdnál (Varaždin) mutatta az útszéli jelzőtábla, nincs is
annyira messze Zágráb.
Mindenki felkapta a fejét erre a kevesek által
tudott tényre, majd Éva mesélni kezdett arról, hogy a katonai szolgálatát
teljesítő s Károlyvárosban (Karlovac) megbetegedett nagy költőnket, Petőfi
Sándort is Zágrábban gyógykezelték. Aztán az utat nézte, segített a sofőröknek
figyelni. Úti célunk a horvátok nagy könyvtára, a Nemzeti és Egyetemi könyvtár
volt. Hamar megtaláltuk, hiszen Zágráb nem egy nagyváros (lakóinak száma
800.000 alatt van).
A könyvtárat egy ötszintes (a föld alatt még két
raktárszint), csupa üveg épületben helyezték el. Később hallhattuk építésének
történetét. A könyvtár átadása elhúzódott, mert közbeszólt a térségben zajló
hosszú és nagyon fájdalmas háború.
Az intézmény munkatársai vártak bennünket. S itt
meg kell köszönni a Zágrábi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
Hungarológiai Tanszéke vezetőjének, Žagar Szentesi Orsolyának a segítségét. Ő
Mann Jolánt ajánlotta Kriszta figyelmébe, aki kitűnő segítőnek bizonyult, és
igazi pedagógusnak, hiszen tolmácsnak egykori tanítványát, az Egyetemi Könyvtár
munkatársát, Annemari Ulamec Štimacot kérte meg. Annemari magyarja bájos. Bátorsága és
lelkesedése dicséretes, s ha nehézsége akadt a fordítással, egykori tanára,
mára kollégája ott állt mögötte és kisegítette. Mann Jolánról annyit kell
tudni, hogy ő az OSZK munkatársa, de jelenleg a Bölcsészettudományi Kar
könyvtárának kezelője. Még egy kedves
idegenvezetőnk volt, Mirjam Lopina, a könyvtár Központi Információs Szolgálatának
munkatársa.
Az egyórás tájékoztató és könyvtári séta
legfelemelőbb momentuma a költő, hadvezér és államférfi Zrínyi Miklós
könyvtára, a Bibliotheca Zriniana néhány darabjának kiállítása volt. Megfoghattuk(!),
fényképezhettük! Volt közöttük magyar, olasz, latin, francia nyelvű könyv, és
láthattuk a gyűjtemény katalógusát 1662-ből. Tényleg felemelő pillanatok
voltak.
A Bibliotheca Zriniana egy történetileg kialakult
könyvtáregyüttes, melyből 529 kötetet, köztük 29 kéziratot őriznek a hasonló
nevű gyűjteményben. Az eredetileg 731 darabos könyvtárnak előzménye nemigen
lehetett, kialakulása kizárólag Zrínyi Miklós könyvszeretetének az eredménye.
„A magyar tudományos közvélemény figyelmét először Szluha
László hívta fel a bitovi Zrínyi-könyvtárra. A fiatal pap Pallavicini Alfonz
fiának nevelőjeként tevékenykedett Bécsben. 1873 nyarán, egy kirándulása során
eljutott Bítovba, ahol a könyvtárterem polcain jó érzékkel talált rá az 1662-es
Catalogus-t tartalmazó, hosszúkás, palimpszeszt-kötésű füzetkére.
Felfedezésének jelentőségét felismerve, felvette a kapcsolatot Toldy Ferenccel,
a Magyar Tudományos Akadémia akkori főtitkárával… Tíz év telt el újabb
fejlemények nélkül. 1890. január 2-án Pulszky Ferenc a Magyar Nemzeti Múzeum
igazgatója értesült Heinrich Daun haláláról (megjegyzés: az ő tulajdonában volt
a könyvtár), és arról, hogy hagyatékát az örökösök árverésre kívánják
bocsátani. Vásárlási megbízatással haladéktalanul Morvaországba küldte Majláth
Bélát. Majláth minden sietség ellenére késve érkezett: »Habár január 5-én már
Vöttauban jelentkeztem a grófnénál, feladatomnak csak részben felelhettem
meg, …a könyvtár azonban már nyolcz
nappal elutazásom előtt eladatott a Daun-féle könyvtárral együtt, és
harmadkézből a bécsi antiquariusok könyvpiaczára került.« … A Bítovból elszállított könyveket Bécsben, S. Kende Heumühlgasse 3.
alatti antikváriumában találta meg Majláth. A kitűnő könyvkereskedő Kende, aki
állandó ügyfele volt a magyarországi közgyűjteményeknek, tisztában volt
szerzeménye jelentőségével. A könyvtár állományának egységét tiszteletben
tartotta, hozzájárult ahhoz is, hogy Majláth tanulmányozza a gyűjtemény
érdekesebb darabjait, az ismeretlen Zrínyi-autográfokról másolatot
készíthessen; a könyvek áruba bocsátását azonban nem siette el. Bibliotheca
Zrinyiana címmel katalógust adott ki a könyvekről, minden bizonnyal üzleti
megfontolásból, reklámcéllal, de kétségtelen igényes szakmai hozzáértéssel.
Kende hiába küldte meg katalógusát a jelentősebb magyar könyvtáraknak és
magángyűjtőknek, nem akadt olyan hazai intézmény vagy mecénás, aki vállalkozott
volna a kért borsos vételár megfizetésére. A magyar fél habozását kihasználva
végül a horvát kormány vásárolta meg a könyveket 12.000 forintért, és a zágrábi
egyetemi könyvtárnak adta át megőrzésre.”
Az 1918-ban megrendezett budapesti
Zrínyi-tricentenáriumi kiállításon a zágrábi Bibliotheca Zriniana teljes anyaga
ki volt állítva az Akadémia épületének előcsarnokában.
Vendéglátóink körbevezettek bennünket a különböző
szinteken elhelyezett olvasótermeken is. Diákok készültek a könyvtár csendjében
vizsgáikra. (És ha elfáradnak, a széken hátra dőlve, Zágráb panorámájában
gyönyörködhetnek.) Kicsit irigykedtünk. A diákok rendeltetés szerint használják(!)
a könyvtárat… És meglepetten hallottuk: a könyvtár éjjel-nappal várja a
látogatókat.
S kaptunk egy ajándékot is. Mirjam Lopina
elköszönéskor magyarul szavalt egy Ady-verset. „Sem utódja, sem boldog őse, Sem
rokona sem ismerőse, Nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek.” – sokáig visszhangzottak fülemben a tört
magyarsággal mondott gyönyörűséges költemény sorai.
A könyvtárból kilépve
buszra szálltunk és a zágrábi katedrálishoz mentünk. Évek óta tart a
felújítása, mára majdnem teljes szépségében pompázik ez a neogótikus építmény.
Éva mesélt, mi figyeltünk. A Káptalandomb a város
egyik történelmi központja. A Mária Menybemenetele Székesegyház, a katedrális
uralja a városrészt, sőt az egész fővárost. Elődjét, a Szent István
székesegyházat a mi Szent Lászlónk alapította, ahogy a zágrábi püspökséget is. A katedrálisban őrzik Szent László palástját.
Itt nyugszik újratemetése óta (1919. április 30.) Frangepán Ferenc és Zrínyi Péter, akik a 19.
századtól a horvát nemzeti szabadság szimbólumai. S a főoltár előtt a
jugoszláviai zsidók megmentőjének tartott, s 1998-ban boldoggá avatott és
szentként tisztelt Alojzije Stepinac bebalzsamozott teteme üvegkoporsóban.
Horvátok százai imádkoznak hozzá naponta.
Aztán séta a piacon (némi csalódás!), egy jó kávé,
majd rövid közös séta a városban. Elsőre felkutattuk a híres-neves mulattató,
Kerempuh szobrát, aztán a Felsővárosba mentünk, a horvát parlament és a
Szent-Márk templom felé vettük az irányt.
Elsétáltunk a Széttört Szerelmek Múzeuma mellett (micsoda ötlet!), és a
jezsuiták Szent Katarina-templománál álltunk meg. Aztán a Gradecről
leereszkedve a Jellašić téren bámészkodtunk, és hallgattuk a horvát gróf szobra
sorsának hányatott történetét.
Mire az Alsóvárosban a Horvát Tudományos Akadémia
épületéhez értünk, ólomlábakon jártunk. Vártuk a pihenést. Árnyas teraszt kerestünk,
s ki egy jó Karlovačko pivo mellett, ki fagylalttal, ki limonádéval múlatta az
időt.
Fél ötre beszéltük meg a találkozót. Még egy
látnivaló volt hátra, Zágráb temetője, a Mirogoj. A híres építész, Hermann
Bollé tervezte az épületeit. Nem mindenki
örült a gondolatnak, hogy egy temetőlátogatással zárul a program. Viszont aki
már járt ott, tudta, kellemes lesz a csalódás.
Csak rövid sétára futotta az időnkből, dek Franjo
Tuđman, volt kormányfő és Miroslav Krleža, a 20. századi horvát irodalom kimagasló
alakjának sírjánál megálltunk egy-egy pillanatra.
Szép napot hagytunk
magunk mögött. S egy békés, nyugodt, jó hangulatú, ráérős Zágrábot. Tömött
kávézókat, illatozó pékségeket, ízléses áruval feltöltött, de üres üzleteket,
eperrel megrakott piacot, zenélő-éneklő szlovénokat, futkározó gyermekeket, a
parkban egymást ölelő fiatalokat, az ablakokból kíváncsian leskelődő öregeket,
virágos tereket, Szűz Mária-szobránál imádkozó, gyertyát gyújtó fiatalokat,
időseket.
Zágráb, 2014. május 20.
Simon P. Piroska
(A fotókat Frank Ferenc és Pintérné Kék Krisztina készítette)
